Aki rendszeresen olvas minket, az tudja: kritikusak vagyunk a jelenlegi kormánnyal szemben. Nem azért vagyunk kritikusak, mert ez a hobbink, hanem azért, mert nem értünk egyet a hatalom gyakorlásának módjával, irányával, és számos konkrét intézkedéssel. Kritikánkat mindig valós tényekkel alátámasztva tettük meg eddig is, és fogjuk ezután is. A koronaválság idején azonban felmerül a kérdés: lehetünk-e, mi, újságírók, lehetnek-e Önök, olvasók, állampolgárok, illetve az ellenzék szereplői kritikusak a kormány intézkedéseivel szemben? Ezt a kérdést járjuk most körbe röviden.

Az Operatív Törzs sajtótájékoztatója - Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter szerint a kritikusok, mint az ellenzék, "a vírusnak drukkolnak" (fotó: index.hu)

Válságkezelés kritika nélkül – történelmi előzmények

Szerencsére a történelem nem hagy minket példa nélkül ahhoz, hogy megértsük, mi történik akkor, ha döntéshozók egy csoportja a kívülállók bevonása és véleményének meghallgatása nélkül hoz döntéseket egy válsághelyzet kezelésére.

1961. április 15-én az amerikai elnök, John F. Kennedy parancsára titokban előkészített partraszállási hadművelet indult Kubába, hogy megbuktassák a két évvel azelőtt hatalomra került kommunista diktátort, Fidel Castrot. Hogy leplezzék az amerikai részvételt, 1500 kubai emigránst képeztek ki és dobtak partra, akiknek az volt a feladata, hogy egy Castro-ellenes felkelést robbantsanak ki a szigetországban.

A Kennedyék várakozásaival ellentétben jelentős lakossági támogatással rendelkező kubai rezsim azonban tudomást szerzett a készülő akcióról. 25 ezres katonaságot és 200 ezres polgári milíciát vezérelt a térségbe, és 24 órán belül megsemmisítette a partraszállók csoportját.

Utólag elemezve a teljes akció hemzsegett a hibás feltételezésektől és átgondolatlan intézkedésektől, így eleve kudarcra volt ítélve.

Kennedy és köre mégis gondolkodás nélkül támogatta az eredetileg a CIA által kigondolt abszurd tervet. Miért?

A pszichológia találta meg a választ nem sokkal később a jelenségre, és „csoportgondolkodásnak” nevezte el. Amikor hasonló gondolkodású döntéshozók egy csoportja, magát elkülönítve, külső javaslatokat és kritikát nem beengedve, hosszú ideig foglalkozik egy témával, hajlamosak egy idő után mindenről ugyanazt a véleményt alkotni. Ez a közös vélemény pedig számukra egyértelműnek, megdönthetetlennek és a legjobb választásnak fog tűnni.

Akkor is, ha valójában egy katasztrofális döntésről van szó.

Kennedy és tanácsadói – egyszerű magyar kifejezéssel élve – belelovallták magukat a Castro elleni invázió tervébe, egyre kevésbé látva annak kockázatait, és egyre inkább felnagyítva saját ötleteik és elgondolásaik igazát.

Csernobil: hogyan NE kezelj válságot

A másik legismertebb történelmi példa sajnos nem is olyan régi: sokunk fiatalkorának részét képezi. Az HBO nemrég készült sorozata révén pedig azok is megismerhették a szovjetek krízismenedzselési technikáit, akik még nem éltek 34 évvel ezelőtt.

A csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófájában emberéletek százai, ezrei (hosszabb távon pedig tízezrei) is megmenthetők lettek volna, ha a szovjet államapparátus nem zárkózik be, és nem próbálja zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával kezelni a helyzetet.

A sajtót nem tájékoztatták a részletekről, a nyugati országok elől titkolták a valós helyzetet, a kritikus szakértőket félreállították, és csak politikailag megbízhatónak minősített kádereket engedtek a kríziskezelés közelébe.

Ismerős, ugye?

Az egyre katasztrofálisabbá váló nukleáris válságot végül csak úgy sikerült megfékezni, hogy teret adtak a korábban elhallgattatott szakembereknek, és részlegesen (ha nem is a közvélemény felé, csak belülre) elismerték és korrigálták a téves döntéseket.

Kína, 2019. december: „Nincs semmiféle járvány.”

Ma már tudjuk: az új vírus megjelenésére még tavaly decemberben felhívta a figyelmet egy vuhani orvos, aki azóta sajnos maga is elhunyt a fertőzés következtében. A kínai hatóságok reakciója reflexszerű volt:

figyelmeztették az orvost, hogy „hagyjon fel a rémhírterjesztéssel”.

A kritikus hang elnémítása miatt egy teljes hónapot csúszott a járványügyi intézkedések bevezetése, ami több tízezer megbetegedéshez és több ezer, nagy valószínűséggel megelőzhető halálozáshoz vezetett.

Nem mellékesen, ha akkor közbelépnek, valószínűleg a teljes világjárvány megelőzhető lett volna, és a fertőzés még Kínán belül lecseng.

Üres utca a kínai Vuhanban, a vírus megjelenésének városában. A kínaiak először nem vették komolyan a járványt, majd a halottak számának emelkedésekor világ legszigorúbb karanténját vezették be. Jó lett volna hamarabb hallgatni a kritikákra. (fotó: index.hu) 

Vérnek kell folynia?

Kultúránk sajnos nem áll jól a konstruktív viták, a konfliktuskezelés és a kritika fogadása terén. Munkahelyeinken és magánéletünkben, családi kapcsolatainkban is tapasztalhatjuk ezt. Nálunk „nem illik” a szemébe mondani a másiknak, hogy nem értünk egyet, de gond nélkül kibeszéljük a szerintünk problémás kollégát másokkal az ebédszünetben. Távolabbi családtagjainkkal is kerüljük a nézeteltéréseket, és inkább eltereljük a témát, ha olyasmiről van szó, amiben más a véleményünk.

Tesszük ezt gyakran abból a reális félelmünkből fakadóan, hogy ha nyíltan kifejeznénk eltérő álláspontunkat, az nem konstruktív vitához, hanem vérre menő veszekedéshez vezetne. És ez gyakran így is van: ha érzelmeink elragadnak és mégis „megmondjuk a magunkét”, annak sokszor nem túl eredményes a kimenetele.

A konstruktív kritika adását és fogadását ugyanis nem tanítják és nem tanították eleget sem a családban, sem az iskolában. 

Mire jó a konstruktív kritika?

Így sajnos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Ha ugyanis nem mondunk nyíltan kritikát mások viselkedéséről, döntéseiről, véleményéről, ha nem merjük felvállalni saját eltérő véleményünket, azzal nagyon sokat veszítünk.

Senki sem tudhatja ugyanis mindenre a tökéletes választ egyedül. A világ túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyvalaki, vagy egy szűk csoport oldja meg minden fontos kérdését. Az emberi agy döntéshozatali folyamata önmagában túlságosan is sérülékeny, a valóságot eltorzítva és tökéletlenül látja, feledékeny, egyszerűsítő és részrehajló.

A másoktól érkező kritikai hangok meghallása épp ezeknek a hibáknak a kiküszöbölésére való. Ehhez azonban arra van szükség, hogy elfogadjuk: nem feltétlenül nekünk van igazunk.

Nem feltétlenül az általunk kigondolt első ötlet a jó. És még ha alaposan át is rágtuk a témát belső tanácsadóinkkal, akkor is nagy esély van rá, hogy nem vettünk észre egy vagy több fontos szempontot.

Olyat, ami Kennedynek majdnem az elnökségébe került. Ami Csernobilban százak, ezrek, tízezrek életébe került.

És ami miatt jelenleg egy száz éve nem látott járványhelyzettel kell szembenéznünk.

Szabad-e kritizálni a kormányt koronaválság idején?

A fenti kérdést tehát inkább így tennénk fel:

szabad-e NEM kritizálni a kormányt válság idején?

Szerintünk nagy felelőtlenség lenne elhallgatni a kritikát. Nagy felelőtlenség lenne elnémulni annak, akinek eltérő véleménye van. Nagy felelőtlenség lenne nem megírni a tényszerűen megalapozott alternatív álláspontokat.

És még nagyobb felelőtlenség lenne a döntéshozók részéről nem meghallani a külső szakértők szakmai tanácsait, az újságírók jogos kérdéseit, más politikusok kritikus felvetéseit és javaslatait, illetve az átlagemberek érthető kétségeit.

A kritika célja nem a rombolás. A kritika célja nem a kötekedés. A kritika célja nem a bizonytalanságkeltés.

A kritika célja az, hogy válsághelyzetben is, SŐT: különösen válsághelyzetben a lehető legjobb döntések szülessenek.

Hogy megakadályozzuk a döntéshozók elsodródását, kapkodását, meggondolatlan lépéseit. Hogy felhívjuk a figyelmet a rossz döntésekre, és azok nem hatékony végrehajtására. Hogy rámutassunk a kríziskezelési rendszer gyenge pontjaira azért, hogy azokon minél előbb javítani lehessen.

Mert együtt okosabbak vagyunk

Hiszen egyetlen ember vagy egy szűk csoport sosem fog tudni mindig mindenre odafigyelni. Nem fog tudni mindenben tökéletes döntést hozni. És nem fog tudni minden döntést megfelelően végrehajtatni.

De független szakértők és tudományos szakemberek csoportjai, civil szervezetek, pártok, helyi közösségek hálózata, lelkes önkéntesek csapatai együtt képesek lehetnek arra, hogy a lehető legjobb döntéseket készítsék elő azok számára, akiknek ezekért a döntésekért aztán felelősséget kell vállalniuk.

Így született döntés az iskolabezárásokról, amikor a kormány kivételesen meghallotta a szakértők és a társadalom hangját. Sajnos azonban egyelőre sem a tömeges tesztelés bevezetésében, sem a kijárási tilalom elrendelésében nem hallgatnak a szakemberekre. És egyelőre dacára a számtalan helyről érkező ezzel ellentétes beszámolóknak és segélykéréseknek, váltig állítják, hogy a védőfelszerelések mindenhol rendelkezésre állnak, és a betegirányítás folyamata professzionális.

Pedig a lakosság, a politikai ellenfelek és a szakértők meghallgatása nemcsak arra lenne jó, hogy jobb döntések szülessenek, hanem arra is, hogy 

az emberek sokkal jobban megbízzanak a kormány intézkedéseiben, sokkal inkább értsék és támogassák azokat, és sokkal fegyelmezettebben végrehajtsák a rendelkezéseket.

Ez pedig mindennél fontosabb egy válság idején.

Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy megosszák az állampolgárokkal és a szakemberekkel a válsággal kapcsolatos pontos adatokat. A megbetegedések területi eloszlását. A rendelkezésre álló védőfelszerelések pontos számát és osztási szempontjait. A beszerzett tesztek mennyiségét és a tesztelés indokoltságának valójában alkalmazott kritériumait. A helyzet valódi súlyosságát, konkrétumok, és nem üres lózungok szintjén. 

A beléjük vetett bizalomhoz az kellene, hogy felnőttként kezeljék azokat az állampolgárokat, akiknek életéért felelősséget vállaltak.

Biztatjuk a döntéshozókat, ne csak annak higgyenek, amit saját maguk mondanak. Figyeljék a kritikákat, hallják meg a sajátjuktól eltérő véleményeket, változtassanak döntéseiken és ellenőrizzék azok végrehajtását.

Emberéletek múlnak rajta.

 Ne várjon tovább, kövesse a Cíviscity-t a Facebookon! >>>